- Uram! A késemért jöttem!

- Hol hagyta?

- Valami matrózban.

- Milyen kés volt?

- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?

- Kagyló.

- Hány részből?

- Egy darabból készült.

- Akkor nincs baj. Megvan a kés!

- Hol?

- A hátamban.

- Köszönöm...

- Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.

- Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem...

- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.

- De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.

- Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.

- Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.

- Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet!

- Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!

- Hm... nehéz ügy...

- Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön.

- Jól van. Csak ne legyen kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába...

- Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.

- Akkor rendben van.

- Forduljon... meg... hopp!... Így...

- Most nyomja bele a másikat!... Gyorsan!

- Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.

- Benne van?

- Fenét!... Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között... A mindenségit, kicsorbult a hegye!

- Nyomta volna a húsba, maga kezdő!

- Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt... A szvetter egész jól leszorítja...

- Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának?

- Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.

- Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.

- Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek.

- Az volt az első fűtő!

- Mit tudja ezt egy likőrösállvány?

- És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!

- Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.

- Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.

- Hát ki tette?

- Én.

- Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném... Jó napot.

- Várjon!

- Nincs időm. Sietek!

- Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.

- Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.

- Ajánlom magamat...

- Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott...

- Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.

- Rendben van.

- Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok... No, jöjjön!

2

- Sebesülésem miatt óvatosnak kell lennem. Merre akar menni?

- Nem tudom. Se pénzem, se dolgom.

- Maradjunk a közelben, az orvos miatt. Ejnye, nem kérdeztem a vendéglőst, hogy pipázhatok-e ilyen súlyos állapotban. Megkockáztassam?

- Nyugodtan. Mi lehet belőle?

- Semmi?

- A világon semmi. Legfeljebb meghal. Az meg úgyis előfordulhat.

- Teljesen igaz. Hát ide hallgasson. Én vagyok a Honolulu-Star szállásmestere. Hogy hívják magát?

- Fülig Jimmy...

- Miért van ilyen hülye neve?

- Mert szeretek nevetni, és valaki rám fogta, hogy olyankor fülig húzom a számat.

- Csakugyan tejfölösképű alak. Jókora, csontos emberben ritkaság. Hány éves?

- Huszonnégy...

- Vakarcs.

- A családja.

- Ért a hajóhoz?

- Hülyéket kérdez... Byrd kapitánnyal kétszer voltam expedíción, suhanc koromban.

- Milyen írása van?!

- Folyó. Csak a nagybetűt nem mindet ismerem. Egy szállásmestertől tanultam írni!

- Hülye!

- Az igaz! De a szállásmesterben ritka az okos.

- Miféle okmányai vannak?!

- Ezt kikérem magamnak!

- Szóval semmilyen írása sincs?

- Rendőrségtől van!

- Az jó!

- Nahát akkor nincs semmi baj! Valparaisóban kaptam egy írást a kapitánytól, hogy mindennap jelentkezni kell a felügyelő úrnál, és két óra után nem mehetek az utcára.

- Az nem jó!

- Nekem mondja? Azért jöttem el Valparaisóból.

- Benne van a hajóskönyvben?

- Ezt visszautasítom.

- Törölték?

- És ha igen! Mi közöm hozzájuk?

- Ismer engem könyv nélkül minden hajósa a világnak!

- Én is attól félek. Akar dolgozni?

- Nem.

- Miért?

- Elvesztettem a meggyőződésemet.

- És ez mitől jön?

- Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.

- Azelőtt dolgozott?

- Nem. De hiányzott az elhatározás.

- Nézze... nekem hajópincér és fűtő kell, különben kirúgnak, és nincs munkám.

- Nem baj. Azt együtt csinálhatjuk! Én értek hozzá.

- Fogja be a száját... Itt Port Szuezben sem fűtőt, sem pincért nem találok hajnalig. Akkor indul a Honolulu-Star tovább. Az idényben vagyunk. Hát ide hallgasson: itt van nálam a fűtő és a pincér papírja. Álljon be helyettük. Maga ellátná kettőnek a munkáját. Ritkán láttam ilyen erős bivalyt.

- Hízelgéssel nem megy semmire!

- De talán mással. Két ember fizetése innen Tahitiig valóságos kis vagyon. Maga megkeresheti az egészet egyedül... Fél napot fűtene, felet kiszolgálna. Senki sem tudná, hogy a fűtő és a pincér egy személy.

- És mikor aludnék?

- Hát, amikor megérkeztünk Tahitibe. Ha sokat mondok, öt hét az egész. Odáig két ember fizetését kapná. Na jön?... Nézze, már készülődnek.

- Rendben van! Elfogadom!

- Éjjel Wilson Hutchins amerikai fűtő, nappal José Pombio spanyol pincér! Ezt jegyezze meg! Tud spanyolul?

- Néhány előétel nevét, de azzal úgy-ahogy megértetem magamat.

- Hol tanult meg előételnyelven beszélni?

- Barcelonában működtem egy étterem kirakatában mint transzparens, hosszú ideig.

- Az micsoda?

- A kirakatban ültem, hurkák és lepények között, időnként bólogattam, a hasamra mutattam, és végül következett egy vigyor, amitől kigyulladt néhány villanykörte a gyomromon.

- Jó állás.

- Csak ész kell hozzá, és úri megjelenés. Mosolyogni meg remekül tudok! Attól van a nevem: Fülig Jimmy!

- Tehát?

- Beállunk mind a hárman. José Pombio, Wilson Hutchins és Fülig Jimmy!

És máris követte a társát, aki egy haldoklótól igazán meglepő fürgeséggel sietett a dokkok felé.

3

Fülig Jimmy talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótársaságbeli urak.

Feltűnő ismertetőjele volt, hogy szeretett mosakodni, amit senki sem értett. Szikár, vállas alakjához nem illett a kamaszosan sima arc, amely azonban csontos és széles volt, középen egy jókora szájjal és hatalmas fogakkal. Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték vagy kicsúfolták.

Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján.

Különös ismeretsége a szállásmesterrel úgy kezdődött, hogy Fülig Jimmy a port said-i Elintéző nevű vendéglőben a vacsoráját fogyasztotta, és egy kis füzetkét olvasott. Szokása szerint aránylag úri külsővel tette ezt, ami nem vonatkozik gombhíjas, sárga kabátjára, tépett gyapjúingére, valamint harisnyáira sem. Az utóbbiakra már csak azért sem vonatkozhat, mert az egyiket négy év előtt Brüsszelben hagyta. Azonban a felső zsebéből egy selyem zsebkendő csücske kandikált ki, és a nyakából egy kifogástalan, finom mívű kerékpár-áttételen nyeles pápaszem, úgynevezett "lorgnon" függött, amit csak igen előkelő és idős úrhölgyek viselnek. Egyik kezével evett, a másikkal a lorgnont tartotta, és a korsónak támasztott könyvet olvasta, ami figyelemre méltó teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy Fülig Jimmynek kitűnő szeme volt, viszont a lorgnon üvege erősen nagyított. De az ember néha kénytelen kisebb-nagyobb áldozatot hozni az úri látszat kedvéért.

Közben az Elintézőben tartózkodó húszegynéhány matróz már jó tíz perce verekedett. De Fülig Jimmy csak akkor figyelt fel, amikor egy korsó a feje mellett tört szét a falon. Ekkor felállt, és erősen nagyító üvegein át körülnézve, hűvös figyelemre méltatta a társaságot.

- A fejemre igen kényes vagyok, uraim - mondta pedáns szigorral -, tehát az ilyen ingerkedést lehetőleg mellőzzük.

Még be sem fejezte korholását, amikor a második korsó repült feléje úgy, hogy a vállát súrolta.

- A verekedésnek ezennel vége! - jelentette ki határozottan.

A többit tudjuk... Fülig Jimmy elkezdte kidobálni a verekedőket. Mire befejezte a nagytakarítást, vagy húsz ember feküdt ájultan szerteszét, és csak a Tahitibe készülő Honolulu-Star nevű luxushajó legényei tizenkét főnyi csoporttal képviseltették magukat aznap a port-szuezi közkórházban. (Közöttük José Pombio spanyol pincér és Wilson Hutchins amerikai fűtő.)

Ezek után kifizette a vacsoráját, leemelte az ájult kormányost a könyvéről, és elment. Csak a kése miatt jött ismét vissza, amikor is találkozott a szállásmesterrel.

És este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetésért. Boldog volt.

Ismét dolgozott!

Így jár, aki verekszik.